Megint egyedül vagyok, magányosak az éjjelek, üresek a nappalok. Csak egy szó volt, mit kimondtam, s bár rég meg kellett volna tennem, e szó most mégis hatalmas űrt hagyott bennem. Nem látlak többé, nem hallom hangodat, most már valóban emlék, mi kettőnkből maradt. Furcsa játékot űz velünk az élet, találunk valami csodásat, álmodunk vele szépet. De egy nap véget ér az álmunk, mi megszokott volt, többet hiába várjuk. Nem marad más, csak a fájdalmas magány, s a hazugság magunknak: visszajön talán... Tudom, én kértem Tőled, hogy így legyen, most mégis meghalok, mert elveszett az életem.